Egy kukának dőlve várom a kislányomat az iskola előtt. Nemrég fejeztem be a munkámat, gondoltam, meglepem. Biztosan örülni fog nekem.
-Soká jön – mormogom magamban. – Majd megpirongatom! – fogadkozom.
Zsebemből kiveszek egy szál cigarettát, és szívni kezdem. Semmi. Hiszen meg se gyújtottam! Hosszas keresgélés után, a kulcscsomóm, egy buszbérlet és egy régi mozijegy után kezembe akad az öngyújtóm. A nikotin jólesően járja át a szénfekete tüdőmet.
A füstkarikákon keresztül látom, hogy egy kislány ront ki az iskola kapuján. Felém tart. Arcáról sugárzik a boldogság, hangos kacagása messzire hallatszik. Egy pillanatra megálltak a járókelők, odafordultak, és arcuk felderült.
A kislány, épp, amikor mellém ért, felbukott. Csöppnyi kezét maga elé téve zuhant a kőre. Nem tudtam elkapni, felsegítettem. Hátam mögül körömcipő sarkának koppanásai hallatszottak. Különleges parfüm illata csapott meg.
A lányka – maszatos kezével belém kapaszkodva – felállt.
– Köszönöm bácsi! Szia, mami!
– Én is köszönöm – szólt az anya. – Gyere kicsim, most már menjünk! Viszontlátásra!
– Viszlát! – köszöntem én is.
A nő illata még ott lengedezett körülöttem, amikor az öreg takarítónő kicsoszogott, hogy bezárja az iskola kapuját.
-Kit vár, uram? – kérdezte.
-A kislányomat.
-Az épületben nincs már senki. Mindenki hazament.
Figyelmetlen lettem volna? Vagy korábban elindult? Mindegy most már, majd otthon találkozunk.
Elindultam hazafelé. Mégiscsak szép volt ez a negyedórányi önámítás. Az üres lakásba fogok hazatérni. Gyermekem soha nem volt, feleségem két éve hagyott el.
Lehet, hogy holnap a kisfiamat hozom el az óvodából?