Négyszögletű Kerek Erdő – részlet Lázár Ervin

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság.
Mondjuk, havonta, egyszer. vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam, és sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön!
Na nem, azt már  mégsem!
Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szél fújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Ne nem!
Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül.
Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday – kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi!
Már kopog.
„Dehogy eresztelek –gondolom -, dehogy!”
Törődik is vele!
Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba.
A fekete is feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu.
Reménykedtem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… és már kopog is, kopp… kopp.
…….