Kínában egy vízhordózónak volt két cserépedénye.
Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott.
Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel.
Két teljes évig ez így ment, mindennap a vízhordózó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta.
De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét és nyomorultul érzete magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni.
A két év keserűsége után egyik nap megszólította a vízhordózót a pataknál:
– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordózó így válaszolt:
– Észrevetted, hogy az ösvényen virágok csak a te oldaladon nyílnak, s a másik cserép oldalán nem? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a fogyatékosságodról és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Mindennap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házam.