Egy ember álmában a tenger partján sétált az Úrral.
Az égen, mint valami vetítővásznon, életének jelenetei peregtek.
Minden jelenethez lábnyomok tartoztak a homokban – a saját lábnyoma, meg az Úr nyomai.
Miután az utolsó kép is kialudt a mennybolton, hátranézett, és észrevette, hogy egyes helyeken csak egy sor lábnyom látható.
Visszaemlékezett, hogy ezek épp életének legnehezebb, legszomorúbb korszakaihoz kötődtek.
-Uram – szólalt meg zavartan
-Azt mondtad, ha a te utadat járom, végig velem maradsz. De most életutam legrövidebb szakaszain csak egy sor lábnyomot látok. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rád?
-Kedves gyermekem – felelte az Úr – Én szeretlek, és sohasem hagynálak el.
A szenvedés és megpróbáltatások idején azért látszik csak egy lábnyom, mert ott a karjaimban vittelek.